Karomba vettem a lányt, mig Jin hivta a mentőt. Nem volt olyan vészes az állapota, szerencsére. Pár perc alatt ott is voltak. Megvizsgálták, majd bevitték a kórházba. Mikor már senki sem volt ott, Jin megszólalt:
-Jól kezdődik a napunk! -sóhajt. -Mi lenne ha elmennénk egy kávézóba. Csak biztonságosabb hely mint az utca. Kezdek kicsit aggódni, hogy ki is ez a "gyilkos". -folytatta.
-Engem is nyugtalanit a dolog. Jót tenne egy kis kikapcsolódás. -feleltem.
Elindultunk a legközelebbi kávézó fele, ami az utca másik végében volt. Bementünk, majd leültünk. Jin rendelt két kávét, közben beszélgettünk:
-El szeretnélek vinni egy helyre. Amit még senkinek sem mutattam meg. -mondta titokzatosan.
-Hova? -kiváncsiskodtam.
-Nemsokára meglátod. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog. -mosolygott.
Mikor kihozták a kávét, egy szusszanásra meg is ittam. Már nagyon türelmetlen voltam, hogy hova akar vinni. Jin nyugottan szürcsölgette a kávéját, közben figyelte az állandó mozgolódásomat. Sóhajtok egyet, majd rákérdek:
-Megyünk már? -türelmetlenkedtem.
-Nem gondoltam, hogy ennyire fog érdekelni a dolog, de... -félbevágtam szavát, letettem a pénzt az asztalra és kézenfogva húztam ki az ajtóig.
-Mostmár mehetünk?! -mondtam.
Jin szép lassan sétál az utcán. Nem siet. Hova is sietne? Csak én voltam olyan kiváncsi, hogy hová visz. Fél órás út után megérkeztünk egy kis kunyhó elé. Nagyon otthonosnak tűnt, de biztosan nem lakik benne senki. Elég elhagyatott helyen volt. Előre ment Jin, én pedig követtem. Kinyilt az ajtó. Mikor beértünk, rámnéz:
-Ez itt a műtermem. Itt szoktam festeni. Ha rossz kedvem van, csak lejövök ide és festek egyet. -mutatott körbe.
-Ez gyönyörű. -szebbnél szebb képek a falon, befejezetlen festmények a sarkokban. -Csodálatos hely. -ámultam.
-Igen, mondhatni ez a második otthonom. -válaszolta.
Csak járkálok körbe-körbe. Lépésről lépésre figyelem a falon lévő kreációkat.
Ahogy megfordulok szemtől szembe találom magam Jinnel. Közelebb lép hozzám. Leheletünk összeér. Most mit kéne tennem? Az arca egyre közelebb és közelebb került az enyémhez. Nem gondolkodtam, csak behunytam a szemem és magamhoz húztam. Ajkaink lassan összeérnek. Megcsókoltam. Az ajkai puhák, mint a virágszirmok, a teste gyengéd, hajlékony. Egy örökkévalóság után elengedtem. Vártam... Vártam, hogy mit fog mondani. De csand volt. Aztán megfogta a kezemet és megszólalt:
-Már régóta vártam erre a pillanatra. -suttogja.
Rá mosolyogtam majd átöleltem. Szorosan öleltem, aztán lassan ráleheltem nyakára és óvatosan megpusziltam. Mikor elengedtük egymást elkezdte a hajamat babrálni. Gyönyörű szemében látszott a vidámság és a boldogság. Örülem, hogy nem csak én élveztem ezt a pillanatot. Lassan elengedtük egymást, de tekiktetünk még mindig vonzották egymást mint a mágnes.
-Menjünk haza! -húzott kifele az ajtón.
Mikor már ő is kiért az ajtón, elforditotta a kulcsot és letette a virágcserép alá. Utána elindultunk haza fele. Két lépést sem tettem meg, Jin a kezem után kap. Megfogja, majd összekulcsoljuk. Csodálatos érzés töltött el. Annyira megnyugtató érzés, hogy viszonozta a csókot, hogy ő is akarta. Nem gondoltam volna, hogy valaha is igy fogok, kézenfogva sétálni szerelmemmel egy ilyen káprázatos helyen. Útközben meg-meg álltunk, megölelgetett, megpuszilt. Boldognak tűnt. Nekem csak ez számit...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése