Elveszve. (4.rész)

Elindultam Jin háza fele. Rohantam ahogy csak tudtam, féltem, hogy valami baja esett. Mire oda értem szinte alig kaptam levegőt. Kiáltottam Jint, de senki nem válaszolt. Be volt zárva a kapu. Most még idegesebb lettem. Talán vissza ment a suli? Már nem birtam tovább szaladni ezért fogtam egy taxit. A központba érve hatalmas dugóba keveredtünk. Nem tudtam mit csinálni. Nem is gondolkodtam, csak kiszálltam a kocsiból és szaladtam az iskola fele. Amint kiértem a dugó közül, a jelzőlámpa pirosra vált. Ez valami vicc? Szét sem néztem az utcán csak szaladtam. Legnagyobb szerencsémre nem ütött el semmi. Végre beértem a suli kapujába. Akkor már szinte járni sem tudtam. Végigkérdeztem mindenkit, hogy nem látták-e Jint, de mindenki azt felelte, hogy nem. Reménykedtem benne, hogy itt van az iskolában, ezért benéztem minden osztályba. De amilyen szerencsém volt nem találtam meg egyik osztályban sem. Na mostmár tényleg nagyon aggódom érte. Biztos vagyok benne, hogy Suga keze van ebbe. De most hol keressem? Nem ismerem a várost, nem ismerek egy embert sem. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek, de valahogy meg kell találnom, még valami baja nem esik! Gondolkodtam azon, hogy megkérdezem az embereket, de... Még egy képem sincs róla. Vagy... Talán mégis van? A házukhoz kell mennem! Találnom kell újra egy taxit. Ezt már nem birom. Pár perc keresés után kaptam is egyet. Végre nem keveredtem dugóba, ezért elég gyorsan a házához értem. Jin azt mondta nekem, hogy az ajtót nem szokta bezárni. Ezért átmásztam a kapún. Jól mondta, az ajtó nem volt bezárva. Meglepő, hogy a kutya nem jött elő, de nem igazán foglalkozok vele. Bementem a házba. Egy hatalmas nappaliba léptem be. Gyönyörű volt minden. Szebbnél szebb festmények, diszek. A lépcső, ami az emeletre vezetett rémisztően hosszú volt. Alatta egy zongora állt. A zongorán bizonyára a családtagok fotói szerepeltek, de Jinről egy képet sem találtam. Nem szerettem volna az egész házat felforgatni, igyhát kimentem. Becsuktam magam után az ajtót, és kimásztam a kapún. Nekidöltem a falnak és elkezdtem a földre csúszni. Csak ez járt a fejemben: "Gondolkodj Jungkook, gondolkodj! Hol lehet Jin?" Ott ültem a földön körülbelül egy fél órát mire rájöttem, hogy Suga... Akkor este... Az erdőben...! Siess Jungkook, még mielőtt túl késő lenne!! Nem érdekelt az sem, hogy nem kapok levegőt, csak arra koncentráltam, hogy meg kell találnom őt! Borzasztó nagy volt az erdő. Mindenhol csak fa, más semmi. Csak körbe-körbe járkáltam, mig vágül.... Egy hang! Jin hangja!... Ez biztos ő lehet!... Siettem a hang után még mielőtt el nem hallgat. Egy ház.... Egy ház volt ott! Ősrégi háznak néz ki. Szinte omlik össze. Itt lehet Jin?... Már nem hallom a hangját. Talán Suga is itt van? Talán csinált vele valamit? Óvatos léptekkel haladtam közelebb és közelebb a házhoz. Semmi zaj. A ház előtt vagyok. Kezdek félni. Remeg kezem, lábam. De mély levegőt veszek és megteszem az első lépést. Recseg-ropog, mintha dölne össze rám. Aztán megteszem a másadik és a harmadik lépést is, mig az ajtó elé nem érek. Szinte lefagytam. Megfogom a kilincset és lessan nyitom ki az ajtót. Félelmetes nyikorgás. Amint kinyilt egészen az ajtó, megpillantottam Jint. Megkötözve... A szája beragasztva... Rohanok felé és veszem le a szájáról a szikszalagot. Amint levettem elkiáltja magát...

-Neee...!!! -orditja.

Hátranézek és Suga áll előttem egy késsel a kezében. A kés csak úgy csillogott, aztán megmozdult. Nem tudtam észbe kapni, csak félre löktem magam, de még igy is eltalálta a karom. Elég mély sebet vágott belém. Ahogy meg akart szúrni, de nem talált el, megbotlott és elesett. Beverte a fejét. Eszméletét vesztette, de nem halt meg! A kés kiesett kezéből, ő pedig a földön hevert. A karom csupa vér volt, de nem foglalkoztam vele. Oda szaladtam Jinhez, és elvágtam a kötelet. Nem gondolkodtam, csak felálltam, megfogtam a kezét és húztam magam után. Szaladtunk ahogy csak birtunk, mig az erdő közepéig nem értünk. Ott megálltunk.. Csak néztük egymást... De a kezünket nem engedtük el. Jin közelebb lépett hozzám. Majd megölelt! Szorosan ölelt! Igy álltunk egy pár percig mig végül el nem engedett. A szemembe nézett és azt mondta: -Köszönöm! Köszönöm, hogy megmentettél! -suttogta.
Még közelebb lépett hozzám. Szinte már érezni egymás lehelletét...