Valami vége, valami kezdete. (1.rész)

Új suli, új élet.
 A nevem Jungkook és Japánból költöztünk át a családommal Dél-Koreába.
Ez az első napom az iskolában. Egy kicsit izgatott vagyok, de kiváncsi is, hogy itt vajon milyen lesz. Amikor elindultam csak azon járt a fejem, hogy vajon hogy fognak fogadni.
Pár perc múlva beérkeztem az iskolába. Nagyon fúrcsán nézett rám mindenki, bár ez érthető volt mivel senki sem tudta, hogy ki is vagyok valójában.
Bementem az osztályterembe és ott a tanár leültetett az utolsó padba egy fiatal fiú mellé. Egy ideig csak nézett rám, majd megszólalt:
-A nevem Jin. -mondta, majd elmosolyodott.
Meglepően néztem, hogy milyen aranyosan nevet, majd én is megszólalok.
-Én pedig Jungkook vagyok. -félénken szólok vissza!
-Hogy tetszik Korea? -kérdezte.
-Egy kicsit szokatlan, még nem ismerem a várost! -elgondolkodtam egy kicsit.
-Ha gondolod én körbevezethetlek a városon. Van időm és jobban meg szeretnélek ismerni! -egy kicsit túl közvetlen.
-Persze, szivesen! -csak én látom annak vagy ez a fiú tényleg nagyon aranyos?!
 Az órák végezete után hazafele akartam indulni, de valaki megfogta a csuklóm.
-Jajj!! -kiáltom el magam ijjedtemben, mire mindenki rám nézett. Hú de ciki!
-Nyugi Kook, csak én vagyok! -suttogja. -Mehetünk?
Nem szerettem volna még vele menni, mivel ma telihold lesz, ezért hamarabb kell hazaérjek. De ha már megigértem neki, és amúgy is, tök kedves fiú. Nem lesz semmi bajom ha később érek haza.
-Mehetünk! -sóhajtok.
-Akkor menjünk! -fogja meg a kezemet és húz végig az utcán, egészen addig, mig egy hatalmas házhoz nem érünk.
-Itt lakom. Beakarsz jönni? Igy meg tudom neked magyarázni azokat a dolgokat amiket nem értessz a suliban. -kérdezte izgatottan.
Nem úgy volt, hogy várost nézünk? Külömben is, már későre jár. Haza kell érnem, de nem sérthetem meg, olyan kedves volt hozzám.
-Hát jó. De csak egy pár percre, mert haza kell érnem.
Bementünk az udvarra ahol egy óriási kutya volt. Odajött hozzám, megszagolt majd elkezdte csóválni a farkát, hogy játszak vele. Végülis mért ne szeretne? Majdnem egyformák vagyunk.
Utálja az embereket! Téged mitől kedvel ennyire? -nézett rám Jin meglepően.
Nem tudom! -próbálok hazudni, bár szerintem látszik, hogy nem mondok igazat.
-Hagyd a kutyát! Gyere menjünk, mutatok valamit! -mondom egy kicsit hangosabban.
Bementünk. A ház hatalmas volt. Felmentünk a harmadik emeletre, Jinnek a szobájába. Tele volt a fala érdekesebbnél-érdekesebb rajzokkal. Leülök az ágyra, de látom, hogy Jint valami nagyon nyugtalanitja. Elkezd kutatni a szekrényében, majd elővesz egy füzetet. Kinyitja és elém teszi. Meglepően és egy kicsit megrettenve néztem a rajzot.
-De hiszen... Ez... Ez én vagyok! -dadogtam. -Ez hogy lehet? Azelőtt még sohasem találkoztunk, hogy tudtál lerajzolni?
-Én egy megmagyarázhatatlan módon... A jövőbe látok. Vagyis olyan személyeket látok akikkel még eddig sosem találkoztam, de tudom, hogy nemsokára megismerem őket. Tudtam, hogy nemsokára találkozom veled, ezért lerajzoltalak, hogy ne felejtsem el hogy nézel ki.
-Húú! -sóhajtok. Egy kicsit ijjesztő. Jin lehajtotta a fejét. Vajon mi baja lehet? Megkérdezem. Bajom csak nem lehet.
-Mi bánt? -ránéztem, majd megérintettem a hátát.
Félnek tőlem az emberek, mivel más vagyok mint ők. Azt hiszik rosszat akarok, pedig még sosem csináltam senkinek semmit. Te félsz tőlem? -kérdezte elkeseredetten.
-Dehogy! -mosolzogtam. -Miért félnék? Ha nem bántottál még senkit, akkor miért félnék? -egyik kezemmel átkaroltam a derekát, másikkal pedig megfogtam a kezét. -Ne légy szomorú, én itt vagyok. Külömben is, én is el akarok neked mondani valamit!
-Mi lenne az? -kiváncsian kérdezte.
-Én... Én egy...